 |
| Instagram: @nanett |
Star Warsba illő visszatérésemmel a heti két poszt ismét garantált (és lám-lám a héten még sikerült is betartanom), azonban amint láthatjátok más minőségben.
Mindig is szerettem írni (alapvetően újságírónak készültem csak az élet a turizmus irányába sodort), ezért ezentúl vasárnaponként, hasonlóan kedvenc brit bloggereimhez (pl.
VDM vagy
LP - ohoh micsoda önfényező hasonlat), én is heti összefoglalókkal fogok jelentkezni. Persze nem a hetem unalmas bevásárlásait vagy épp a szállodába betévedő vicces kedvű vendégeink sztorijait fogom megosztani, hanem apróbb
világmegváltó gondolatokat fogok felröppenteni.
Műsorvezetőket meghazudtoló kezdéssel tehát elárulnám eheti témánkat, amely nem más, mint a nagy betűs élet. Ez aztán a téma! A "Hogyan tovább ?" kérdés szinte naponta merül fel ebben az időszakban és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ez már egyszer megtörtént... És persze, hogy megtörtént, hiszen kénytelen voltam elballagni a gimnáziumból és akkor is, csakúgy, mint most hatalmas kérdőjelekkel és hasonló világmegváltó tervekkel a fejemben vágtam neki az aktuális intellektuális megmérettetésnek (=érettségi). Csakhogy 4 éve csupán egy hónapot kellett várakoznom a lényegében "sorsdöntő" ponthatárokra és válaszokra, és ugyan könnyezve (nem az örömtől könnyezve, félreértés ne essék) de tudomásul vettem, hogy nekem bizony a BGF felé vezet az utam. Aztán persze következett, a "meglátjuk, egy évet kibírok és átjelentkezek valahova máshova" korszak és a gyors felismerés, hogy a röghöz kötés mellett biztos, hogy nem fogom ott hagyni az utolsó évfolyamként megszerzett, jövőbeli kötelezettséggel nem járó, államilag támogatott helyemet. Brühühü és ühühü, jó pár speciális kurzus (aki egyszer bölcsész aggyal születik, az bizony mindig is bölcsész marad, még ha meg is tanul időközben integrálni), egy fél éves brüsszeli gyakorlat és itt is vagyok. Lassan 4 éve dolgozom a "szakmában", szinte kiégtem és ötletem sincs, hogy fogok leállamvizsgázni vagy, hogy épp merre vezet majd az utam. Külföldre! - vágja rá Anyukám és hajtogatom én is amióta csak kinyílt a szemem előtt a világ. Nos, valahol itt üt be a korai quarter-life crisis és érünk el a ritka hosszú és talán aprócskát depressziós bevezetőm végére.
Az elmúlt hetekben nem csak "a kérdés" folyamatos kutatása és megválaszolása kötött le (a nem tudom végtelenül véges szinonimáinak sorával) hanem a Facebook oldalamon folyamatosan felbukkanó "commencement speech-ek" hosszú listájának és videóinak átböngészése is.
The Man Repeller szinte a szívemből szólt majd következett
Ellen DeGeneres és sokan mások, akik saját tapasztalataik alapján próbálták diákok ezreit megnyugtatni. Szerény vélemény szerint sikertelenül, hiszen hányan mondogatták, hogy vissza fogjuk még sírni az érettségit vagy, hogy az idő gyorsabban telik 18 év felett és mi kedvesen körbenevettük az
okoskodó felnőtteket. Most pedig mi vagyunk az okoskodó felnőttek, akik sajnálkozva néznek az első évesekre és akiket kiráz a hideg a tiniktől (ugye nem csak engem ?).
Ironikus. (És rendkívül mókás főként ha utána saját rokonaiddal játszhatod el ugyanezt.)
Na de akkor most már tényleg, hogyan tovább ? Szivárványos repkedő pónikkal és napsugaras reményekkel előre. Először is legyen meg az államvizsga, szusszanjunk egyet majd pedig szimplán sodródjunk az árral. Soha de soha sem voltam egy sodródós típus de a brüsszeli élet megtanított a spontaneitásra. (Persze ez azzal indult, hogyha éjfélkor csokit akartam enni, bűntudat nélkül lementem az éjjel-napaliba, ha pedig éjfélkor valaki kitalálta, hogy üljünk be a közeli pubba, ellenkezés nélkül 10 percen belül elkészültem. De azóta lényegesen kiszélesítettem köreimet). Ahogy az okosok mondják, soha sem lehet eléggé felnőni... és 22 évesen még nem is kell. Persze a pénz nagy úr és utazni sem az égi mannából lehet, ahogy külföldre költözni sem...de álmodozni igen, sőt eltökélni is! Mikor először jártam Brüsszelben, és pont a jövőbeli gyakorlati helyemmel szemben szálltam meg, még ötletem sem volt arról, hogy 2 évvel később ugyanott fogok kikötni. Egy hangocska nagyon mélyen persze biztosra suttogta, hogy egyszer még visszatérek Belgiumba, de álmomban sem gondoltam, hogy egy véletlenül meglátott és fél évig elhanyagolt hirdetés útján, pont ugyanoda. Mert egyszerűen ilyen az élet. Egyik nap még itthon roskadozunk a problémák alatt, másnap pedig meglátjuk a Wizz Air aktuális akcióját és minden további terv vagy anyagi fedezet nélkül repjegyet foglalunk Olaszországba. Mert megtehetjük és mert megérdemeljük ("L'Oréal"), mert fiatalok vagyunk, mert az élet szép és mert csak.
Mit is szeretnék kihozni ebből a hatalmas keserédes katyvaszból? Azt, hogy lehet motiváló Pinterest táblánk, végre valahára rendezett Google naptárunk, néha-néha saját magunkat is meglepő érett hozzáállásunk vagy éppen gyerekes hisztirohamunk a rotyogó ebéd felett. Csak egyszer vagyunk fiatalok, gondtalanok, "kötelezettségektől mentesek" és, őszintén mennyi az esélye annak, hogy 5 év múlva is gimisnek fognak nézni minket ?
Ez az egész szituáció tulajdonképpen nem más, mint a 22-es csapdája... (Mivel épp 22 éves vagyok..értitek ugye ? Ohahah ezek a szóviccek)
