New day, new life

Új nap, új élet. Újabb sablonos szöveg, amit imádunk ráhúzni mindenre. Én személy szerint a fogyókúrám elkezdésére…

„Hihetetlen mennyit ettem már megint… Nem baj, holnap nem eszek semmit!” felkiáltással, szinte minden nap túllépem a keretem. J De vajon meddig húzhatjuk, halogathatjuk céljainkat? A fontos dolgokat? Az „utálom, de meg kell csinálni” momentumokat? Egy francia filmben hangzott el a bölcs mondat, ez egy betegség, amit úgy hívnak halogatás. Ha jobban belegondolunk, tényleg! Hiszen, nem tudjuk abbahagyni. Mondhatni függőség. De mitől is függünk? Szerintem a reménytől. A reménytől, hogy majd valaki megcsinálja helyettünk, magától megoldódik, vagy épp csoda történik. Reménykedünk, tehát halogatjuk.  Kerüljük az elkerülhetetlent.

Időszakosan felébred bennem a tettvágy. Mint most. Igenis, lesz egy blogom. Megcsinálom, hetente minimum kétszer „publikálok” (jaj de szép szóJ)… Holnaptól nem eszem, és végre lefogyok. Blablabla… És ilyenkor a reménykedést felváltja a céltudatosság. Ami az első kudarcig tart. Amikor is kisírt szemekkel rohanok a legközelebbi boltba, és már-már mániákus tekintettel vetem rá magam a csokisorra…

És minden kezdődik előröl… Reménykedek. Halogatok. Tettvágy. Cselekvés. Kudarc… Az élet végtelen körforgása? Tapasztalatszerzés? vajon így előrébb jutok, vagy csak egy helyben toporgok?

Hmm… azt hiszem ez az érettségi- kezdődik az életed- dolog túlságosan filozofikussá tett.. Nem voltam eddig is elég parás, és mindenen rágódós… J

De mégis… hogyan jutnak innen a semmiből, annyian a csúcsra? Egyszerre vagyok zavart és egyszerre látom tisztán magam előtt a jövőm. Egyszerre reménykedek, hogy mégis valóra tudom váltani az álmaim, és egyszerre tudom is, hogy ez nem most, sőt nem is a közeljövőben fog elkövetkezni… És mégis tehetetlennek érzem magam. Pillanatnyi eredményektől függ a „jövőm”. Mintha soha sem akarna elkezdődni az a bizonyos „élet”…  

Vagy már elkezdődött? Hát akkor inkább szeretném visszakapni az ovis sérüléseim…
__________________________________________________________________

New day, new life. A newer lame alib, that we love to use to cover our mistakes. I, personally, use this to postpone my diet…

„That’s just insane. I ate too much… From tomorrow I’ll eat less..” The magic sentence, which I use often, ’cause I always eat more than the limit. I wonder, what’s the deadline, to postpone our goals? The important things? The „I hate it, moments”? I heard in a french film, that we all have this ilness. this is the tomorrowing. And just, think about that… we really do it! Look, we can’t stop it. It’s like an addiction. But we addicted to what? I think, I am and you are too, addicted to hope. We hope that tomorrow will be better. We hope that maybe somebody will do it instead of us. We hope there’ll be a solotuion. We’ll get a solution. Maybe, one day there’ll be a miracle. We just simply, shun the unshunable.

Temporary, I feel, i have to do something. I have to start it. Like now.  I felt, I had to start a newer blog. I have to publish (what a beuatiful word J) every week. From tomorrow, I won’t eat, I’ll do workout, and finally I’ll lose weight! Yay… And, suddenly there is the porposefullness, till the first failure. When, I am running to the nearest shop (with absolutely red and over-cried eyes) to buy some chocolate.

And everything is starting from the beginning again. I hope. I postpone. I am eager to do something. I do something. I fail…. The endless circle of life? See life? Will I be closer to my goals, or I just don’t make progress?

Hmm… I think, this whole final exam – your life is just started thing made me philosophic. Nonono… I wasn’t scared at all before. I wasn’t an ovethinking type girl… J

 But, whatever… How the hell get so many people to the highest point of their life? How are they got the success? I am confused and I still see my future. I hope that one day I1ll make my dreams come true, and still know, that won’t be possible for a long while.  My future depends on momentary results. When will I feel, I started it?

My life is already started? Well, I want back, my „nursery wounds”…